történetem

Minden szín mögött van egy történet — az én történetem pedig azokban a pillanatokban született, amikor a víz és a pigment találkozott.
2006 szeptemberében kezdtem tanulmányi éveimet a Képző- és Iparművészeti Szakközép iskolában, rajz- és animáció szakon. Rengeteget rajzoltunk az iskolának köszönhetően, szerencsémre olyan nagy művészektől tanulhattam mint Szunyoghy András és Tulipán László, a tanításaikat mai napig nagy becsben őrzöm. Ugyan rajzanimátor nem lettem végül, de jó alapokat szereztem ahhoz(amikért máig hálás vagyok és csak jó szívvel emlékszem vissza), hogy továbbmenjek és elvégezzem a tervező grafikát, egy másik iskolában.
Az akvarellel kötött szövetségem is egészen régre nyúlik vissza, de nem volt olyan ideális, mint ahogyan az ember egy örökre szóló barátságot elképzel: minden alkalmat, amikor festeni kellett, már nem is tudom, hogy hol, de egészen biztosan nem az órán töltöttem. Nem azért mert lógni szerettem volna, hanem mert ennyire nem tudtam az anyaggal valójában mit kezdeni.

Eltelt öt év, én pedig nem szerettem meg az akvarellt.
Majd 2011 őszén már menthetetlenül szembe kellett néznem a ténnyel, hogy festenem kell és bizony akvarellel.
Szerencsére az iskola be is szerezte nekünk a hozzá szükséges eszközöket, majd végre valahára egy kedves tanáromnak köszönhetően megértettem, hogy pontosan mi is ez az anyag és megközelítőleg mit kellene vele csinálni.
Hosszú út kezdődött meg ezen a ponton, amit nem is tudtam akkor, hogy mennyire sokat fog ma jelenteni számomra.

Sokáig csak otthon magamnak alkotgattam, nem is olyan sűrűn, csak ahogyan néha-néha az időm engedte. Kreatív munkakörben dolgoztam, ami miatt szintén elő kellett vennem az anyagot, de az természetesen nem olyan minőségben történt, ahogyan ma egy festményemet elkészítem. Ott nem az volt sosem a lényeg, hogy az akvarell sajátossága megmutassa magát, hanem csak funkcionáljon és adjon színt a formának. Ennek ellenére is a legalkalmasabb és ideálisabb festék volt számomra a munkához.

Ez a fajta alkalmazás kezdett számomra kevéssé válni, így otthon csendes magányomban amikor épp nem volt mit tenni, én festettem. Hol jobbat, hol rosszabbat, amikor pedig a Covid követelte meg otthon maradásom, akkor kicsit jobban elmélyedtem a nagyobb képek festésében. Viszont szomorúsággal töltött el, hogy mindössze egy kanapé mögötti mappának alkotok. Amikor az egyik festményem a falra került, akkor kezdtem el igazán nem céltalannak érezni a festést, végre.

2022 telén egy utazásom előtt merültem el már annyira benne, hogy szinte mindennap festettem valamit, bevásároltam a készleteimet, hogy az utazás során életemben először elhatároztam, hogy ott helyben is festeni fogok.
Akkor én azt mondtam, amire tisztán emlékszem, hogy „ha ma feltehetnék mindent egyetlen dologra, akkor az a festés lenne”.
Akkor nem gondoltam, hogy ez mindössze két évvel később be is következik.
Hosszú út vezetett oda, hogy felhagyjak akkori és addig pályámmal, nem a festés indukálta, de nagyon sokat segített benne, hogy végül ne legyek egyedül, és nyugodt szívvel tudjak döntést hozni.
Ehhez hozzájárult nagyon sokban, hogy 2022 áprilisában kíváncsiság vezérelte indíttatásból elkezdtem kikeverni első saját festékeimet. Ebből a kíváncsiságból szépen lassan egyre nagyobb dolog lett, egyre nagyobb öröm és szenvedély, ami a mai napig nem múlt el, ugyanolyan kíváncsisággal tölt el elkészíteni egy színt, mint akkor, annyi kivétellel, hogy ma már csak pár pillanat egy adott szín összetételének a kitalálása 🙂

Hálás vagyok a festésnek, az akvarellnek azért ahol most vagyok, aki most vagyok, úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. Ezt nektek is köszönhetem, Neked, aki most épp végig olvastad a történetem.
Köszönöm!

Eni